Folytatódnak a karanténnapok, eljött a mélypont, és a helyzet még mindig kilátástalan. Továbbra sem tudjuk meddig lesz így, azonban ha egy kicsit elvonatkoztatunk a sok negatív információtól, találhatunk egy-két jó dolgot is a kialakult helyzetben.

Számomra szívet-melengető érzés az, hogy a barátaim is otthon vannak. Nem megyünk sehova. Videochat-en kommunikálunk, illetve “egyetemre járunk”. Mintha mi sem változott volna, közben pedig szinte minden.

Folytatódnak egy 20 éves egyetemista lány élményei a karanténról, és a jelenlegi helyzetről.

Pontosan 14 napja, vagyis két hete vagyunk itthon, teljes karanténban. Már kutyát sétáltatni sem megyünk el, csak boltba, és gyógyszertárba járunk. Megvolt az első mélypont, úgy éreztem beleőrülök abba, hogy nem érnek ingerek. Miközben valójában rengeteg inger ér, csak éppen ez most más.

Hétfőn elkezdődött az online oktatás az egyetemeken is. Meglepően jól telnek az órák. Aktívak vagyunk, mindenki felcsatlakozik a skype-beszélgetésbe, segítjük egymást, pozitív hangulatban telnek az “órák”.  Nem így képzeltem, de ez egy hatalmas pozitív csalódás. Az, hogy 20 éves diákok vagyunk, mégis felnőttesen, kezeljük a helyzetet, és talán még komolyabban vesszük az órákat, mintha fizikailag is ott lennénk. Hatalmas tisztelet a tanáraink felé is, akik szintén próbálják kihozni a legjobbat a helyzetből, nagyon segítőkészek, rendesek, bátorítanak, példát mutatnak.

A karantén előtt is sokat olvastam. Nyáron lettem szenvedélyes olvasó, előtte évekig alig vettem könyvet a kezembe. Ez az időszak arra is jó, hogy végre hozzájuthatunk azokhoz a könyvekhez, amik mér rég ott várakoznak a könyvespolcon, vagy épp végre be tudjuk fejezi az aktuális könyvünket.

A karantén tehát remek olvasószoba. Ha esetleg valaki nem találna könyvet, vagy épp a jövőre nézve keres új könyveket, azoknak ajánlok pár címet, ami nagy hatást gyakorolt rám az utóbbi időben.

• David Nicholls – Mi  című könyve, tökéletes arra, ha kicsit utazni akarunk, még  akkor is, ha ezt csak a képzeletünkön keresztül tehetjük meg. Egy szerelem története, melyen keresztül egy európai körutazáson is részt vehet az olvasó. Vicces, könnyed, de olykor elgondolkoztató, nem kifejezett love-story, kultúrális könyv. Tele múzeumok leírásával, belátást nyerhetünk a művészettörténetbe, és a történelembe. Az író valóban ellátogatott a műben említett helyekre/múzeumokba, így 100%-ban hiteles betekintést nyerhetünk egy olyan helyről, ahova ugyan épp nem tudunk elmenni, mégis úgy érezhetjük akár csak pár órára is, hogy épp vakáción vagyunk.
• Javer Marías – Beleszerelmesedések című regényét olvastam utoljára, amely egy négyszáz oldalas, letehetetlen olvasmány. A címe ellenére, ez nem egy tipikus szerelmi történet, sokkal mélyebb, lelki mondani valója van a könyvnek. Titokzatos, rejtélyes, szerelmes, elgondolkodtató. Így lehetne jellemezni ezt a csodás művet.

 

• Irvin D. Yalom – A Schopenhauer-terápa. Yalom sokak számára talán nem ismeretlen. A Schopenhauer-terápia című műve, egy olyan magával ragadó történet, amely egy csoportterápiába enged betekintést. Nem csak a pszichológus segít a pácienseken, hanem a csoport is nagy hatással van a pszichológusra. Különösen egy férfi. Izgalmas, titokzatos, tele okos, és elgondolkodtató sorokkal, amely után nehéz volt megszólalni, mégsem nehéz olvasni. Nem szakmai könyv, mindenkinek szól, átlagos emberekről, egy olyan történet, mely erőt adhat ahhoz, hogy elmenjünk terápiába. Olyan problémákkal fordulnak a páciensek a pszichológushoz, amelyek annyira hétköznapiak, hogy akár rólunk is szólhatna a történet. Bátorítást ad ahhoz, hogy igenis mindenki apró-cseprő problémája, kételye, vagy félelme elég fontos ahhoz, hogy foglalkozzunk vele. Közhelyesnek tűnik, de ezt a könyvet tényleg mindenkinek el kell olvasnia. Én biztosan újraolvasom majd pár év múlva, hiszen biztos mást jelent most 20 évesen, és mást kaphatok majd tőle 30 évesen. Mindenkinek ajánlom.

Maradjunk otthon, próbáljuk kihozni a legtöbbet a helyzetből, és vigyázzunk egymásra, magunkra.

 

 

 

Magyarországon is tombol a korona vírus. Mindenki erről beszél. Az is akit érdekel, és az is akit nem. Aki csak teheti (és jobban teszi ha megteheti) otthon marad, home-offie-ban dolgozik, pihen, kitakarítja a házat, vagy elővesz egy könyvet.

Bosszantó, hogy mindezt főleg az idősek védelmében tesszük, mégis azt tapasztalhatjuk, hogy most támad kedvük bevásárló körútra menni, új szemüveget csináltatni,vagy gyomírtóért menni a kertészetbe.

Mindenesetre, a saját magunk érdekében is mindenki jobban teszi, ha otthon marad. Ez azonban kihívást jelent. Talán még akkor is ha ez a “kényszerpihenő” eleinte jól jön, mégis az ember sokszor azt akarja amit nem lehet, arról nem beszélve, hogy társas lények vagyunk, szükségünk van impulzusokra, és élményekre. Kontaktba akarunk kerülni az ismerőseinkkel, barátainkkal, családunkkal.

Az idő egyszerre olyan lassan, és észrevétlenül telik, hogy személy szerint észre sem vettem, hogy már egy hete önkéntes karanténba helyeztem magam.

Eleinte nem vettem komolyan. Nem szeretek rémhíreket olvasni, vagy híradót nézni. Kicsit szégyen, hiszen kommunikációt tanulok, de egyszerűen nem köt le a hardnews világa.

Legalábbis eddig…

Az egyik egyetemi előadásunk épp az álhírekről szólt. Eleinte olvasással töltöttem az időt a hátsó padok egyikében, aztán elkezdett érdekessé válni az óra. Azt a feladatot kaptuk, hogy keressünk álhíreket a korona vírussal kapcsolatban.  – Még egy remek feladat… – gondoltam magamban.

Ekkor kezdtem valódi, hiteles információkat gyűjteni a vírussal kapcsolatban. Hihetetlen, hogy mindez, csak pár hete volt.

Most egy hete vagyunk “karanténban” a családdal.

Önszántunkból döntöttünk így, mindenki tud home-office-ban dolgozni. A szomszédban élő nagymamánk érdekében határoztunk így elsősorban, akivel nap, mint nap szoros kapcsolatban állunk, Őt akartuk elsősorban védeni. Mostanra már saját magunk védelme miatt is ezt tartjuk a legjobb megoldásnak.

Csak boltba, vagy gyógyszertárba járunk, néha elmegyünk kutyát sétáltatni.

Eltelt az első hét úgy, hogy alapvetően nem mentem sehova. Ez nagyon furcsa. Alapvetően alig vagyok már itthon, egyetemre járok, dolgozok, bulizok, vagy élem a magánéletem.

Ehhez képest ez most óriási változás. Lelassultam, és egy hét után kialakult egy újabb napi rutin, ami azt kell mondjam nem is olyan szörnyű, mint ahogy képzeltem.

Az első pár nap volt a legrosszabb. A húgommal nem tudtuk mi lesz, hogyan találkozhatunk majd a barátainkkal, mi lesz a megszervezett programokkal, koncertekkel, mehetünk-e majd fesztiválra, lemondjuk-e az edzést, vagy a kozmetikust.

De ha boltba megyünk, akkor a barátainkkal miért nem találkozhatunk?

Rengeteg kérdés, és bizonytalanság volt bennünk. Nem tudtuk, milyenek lesznek a mindennapok, nem a jól megszokott rutin határozza majd meg az életünket.

Eltelt egy hét, és nem haltunk bele az unalomba.

Dolgozunk, skype-on beszélünk a barátainkkal, vagy éppen a pszichológussal. Társasozunk, sokat olvasok, (a karantén remek olvasóidő) és sportolok itthon.

Beszélgetünk. Hosszan, és értelmesen. Nevetünk, itthon “bulizunk, táncolunk”.

Most kicsit olyan, mint mikor régen betegek voltunk a húgommal és mindketten itthon maradtunk az iskolából, de már nem voltunk annyira rosszul, hogy ne tudtunk volna együtt játszani valamit, vagy hülyéskedni. Ilyen szempontból, most visszajött a gyerekkorunk, és ezt kicsit élvezzük.

Persze hiányoznak a programok, a nyüzsgés, a barátok, de a lényeg, hogy jól vagyunk.

Ha eltekintünk csak egy pillanatra attól, hogy mi az aktuális helyzet, azt kell mondanom, hogy ez még akár az előnyünkre is válhat.

Most van időnk olyanokra, amiket régóta halogatunk, a Föld pedig kicsit fellélegezhet, és megtisztulhat a levegő.

Kíváncsian várom a következő heteket, hogy milyen lesz a távoktatás az egyetemeken, és milyen hatással lesz ez az életünkre.

Mindenki vigyázzon magára, a szeretteire, próbálja meg okosan kihasználni ezt a helyzetet, és MARADJON OTTHON ha teheti!